„...s az éj feketesége ereszkedett rám; mintha minden érzésemet elnyelte volna valami őrült, zugalmas zuhanás az alvilág legeslegmélyére. S akkor csönd lett és némaság, és az éj az egész mindenség.”

E. A. Poe — A kút és az inga — Babits Mihály fordítása

• 1 •

Oly mértékben kiürült az elmém, hogy az utolsó gondolatnak már csak a visszhangja bolyongott benne reménytelenül. Az idő elgurult...

...hogy mikor találtam meg, sejtésem sincs, de egyszer csak újra részévé váltam. Valami monoton, óraműpontosan surrogó hang segített ebben. A rendszer lassan újraindult, megjelentek az első benyomások, amik a szokatlanul nyugtalanító hanghoz kapcsolódtak. A suhogásszerű ismétlődés hol halkult, hol erősödött. Nem volt agresszív, inkább kérlelhetetlen és szomorú. Némi léghuzat is érződött, ami valami felfoghatatlan módon kapcsolódott a hanghoz. Táguló tudatom érzékelte, hogy a ritmus köti össze őket. A következő érzékelési szintre belopakodott valami dohos csatorna és rágcsálószag, ami patkányok képzetével társult, és ez volt az a pillanat...

...amikor az emlékek gátja átszakadt, az ár magával rántott, s miközben fuldokoltam a ki tudja, hány millió éves tudattalan és pár évtizedes tudat és emlékezet zavaros elegyében, valami jeges érzés kezdett osonni a gerincoszlopomon felfelé kisütve minden csakrapontot. Még nem volt tiszta, mi változtatott jégcsappá, de ahogy régi filmeken lassan élesedik a kép és futnak a karccsíkok, úgy kezdett formálódni a kérlelhetetlen felismerés. Abban a  pillanatban újra megtorpant az idő és sikítozni kezdett valami — lehet, hogy a patkány, aminek a szagát éreztem, vagy a bennem rejlő csecsemő —,  de bizonyossá vált, hogy nem én voltam, hanem valami legbelül. Mélyen, de mégis érzékelhetően. Távol, de mégis a fülemben. Az agyamban, de a gyomromban is. Minden sejtem rezonált. Ez jelezte, hogy a görcsösen eszelős keresési folyamat a végére ért, idegszálaim idáig zakatoltak kutatva a gigantikus tudatmasszában, mint fáradt számítógépes algoritmusok. A keresés, melynek célja az iménti élmények déjà vu-szerű visszhangjának elemzése volt, nyers és sokkoló eredményre jutott: pillanatnyi helyzetem kísértetiesen hasonlított Poe A kút és az inga című novellájának egyik halálos alaphelyzetéhez. A középkori Toledo, az Inkvizíció, a Kút és a patkányok, az Inga és a rettegés, a halál illata...

...éreztem orromban. — Mennyi időm van még? — Ilyen helyzetekből megszabadulni csak könyvekben lehet az író kegyessége által. Érdekes módon ez a szenvtelen, racionális gondolat megfékezte az idegi láncreakciót és lassan tisztultak gondolataim. Eszembe jutott, ki vagyok és hol vagyok — azaz hol kellene lennem, mert semmiképpen sem a középkori Toledo-ban az Inkvizíció suhogó pengéje alatt.

—    Álljunk csak meg! Mi ez az egész rohadt lázálom? Milyen Toledo? Miféle inga? Méghogy a középkor! Hóóó, csak nyugi, mély levegő, benntart, kifúj, újra...így jó.........ííígy jóóóóóóó.

Nem tudtam, hallott-e valaki, de engem megnyugtatott a hang, amit sajátomnak véltem. Üvöltenem kellett...

—    Áááááá! Íííííííííííí! Hahóóóóó! Hall valaki? Ááááááááááááááááááááááá!

Úgy vágott arcomba a beálló könyörtelen csönd, hogy most tudatosan rémültem meg. Mi van, ha ez nem vicc, hanem...

...hanem mi?

Rob Berenger, első osztályú kibernetikus és elemző matematikus vagyok. Speciális kutatási területem a párhuzamos valóságok, az időhurkok világa, az unalomig elcsépelt, de még mindig megoldatlan időparadoxonok, a képzelet materializálódásának és a valósággal való keveredésének kutatása. Képes vagyok gondolkodni, de már egyáltalán nem biztos, hogy vagyok.

...hanem mi?

Lehet, hogy a novella átszippantott a valóságból és egy könyv lapjain kell csúfondárosan és szánalmasan elpusztulnom? Hohó, várjunk csak, a könyvben a főhős végül megmenekül. Nem, az atmoszféra kísértetiesen hasonló volt, de mégsem ugyanaz. Semmiféle ingát nem látok, nem vagyok megkötözve, tulajdonképpen fogalmam sincs, mi vesz körül, már a hangot sem hallom, a szagokat sem érzem. Illúzió volt csupán? Idegi rövidzárlat? Látomás vagy csak szimpla őrület?

...hanem mi?

• 2 •

Az űrállomás laboratóriumának kérlelhetetlenül rideg üvegtáblái úgy tükrözték áttetszően a mozgó alakokat, hogy egy bizonyos pontból — de csak egyből — tekergőző, vonagló hydrának, lüktető organizmusnak tűnt az egész. Ez a pont egy emberi szem közepén helyezkedett el, ez a szem pedig egy mór tudós koponyájában foglalt helyet, akit alig néhány perce emeltek át a középkori Toledo bűzös forgatagából.

Az utazót — szerencsétlenségére vagy szerencséjére — 1214-ben egy, a Santo Domingo el Antiguo-kolostor közelében leomló ház gyűrte maga alá lovával együtt. De még mielőtt megsérülhetett volna, a készenlétben álló idővadászok kiemelték sértetlenül és gyors idegi blokkolóval fixálták állapotát, miközben tudatát kikapcsolva elhelyezték egy időkapszulában. Fontos volt, hogy az idegrendszer felfokozott állapotban maradjon és legyen elég adrenalin a vérben, máskülönben a szállítás végén nem lehetett felébreszteni az „árut”. Ez pedig a busás fizetség elmaradásával járt volna, ami az ilyen cserzett lelkű zsoldosok esetében roppant veszélyes eshetőség volt.

A kiemelés nehéz és nagy precizitást igénylő művelet. Ügyelni kell, hogy ne hagyjon jelentős nyomot a módosítás, ne vessen számottevő hullámokat a jövőben. Hibás művelet esetén — a hiba nagyságától függően — a kívántnál nagyobb mértékben módosulhatott a jövő, javítani szinte lehetetlen volt. Szerencsére a hullámok néhány száz év alatt elültek, és a történelem engedelmesen belesimult eredeti medrébe. Közkedvelt volt csaták, katasztrófák, járványok és balesetek őrületében megbújva lesni a megfelelő áldozatra, pótolhatatlan borzongást jelentett egy-egy sikeres akció, nem beszélve a zsíros sikerdíjról.

A tudós a kapszulában, mesterséges, furcsa, természetellenes állapotban várta az ébresztést — idegrendszere a halál előtti állapotba fagyasztva — és nem láthatta a hydraszerű optikai csodát, így elkerülvén, hogy agya azonnal megbomoljon a rá leselkedő sokkhatástól.

• 3 •

1214. április havában — a spanyolországi Toledo városában — a ciszterci Juliano barát kilépett a Santo Domingo el Antiguo-kolostor ódon kapuján és nem sokkal később egy vágtató mór lovas majdnem elsodorta. A barát nemigen értette, miért is kell ennyire sietni, mivel még sosem akadt sürgős dolga. Meg is kérdezték olykor rendtársai, nem fog-e lemaradni az Üdvösségről, mire mindig csak annyit válaszolt: „Ha úgy alakul, én is megvárom majd az Úristent!”.

Még porolta skapuláréját, mikor a patkók eszeveszett döngése — egy közeli lakóház alatt húzódó barlang mennyezetét behálózó hajszálrepedések évszázados fáradtságát kihasználva — beszakította a földet magával ragadva az egész épületet. A törmelék és kőzuhatag, toronymagas porfelhőt kavarva, egyenesen a mór lovasra zúdult.

„Ezt tán mégsem érdemelte, mer’ úgy sietett.” — gondolta a barát és fohászba kezdett. A közelben vibráló Hood nevű idővadász hűvös izgalommal kezelte műszereit. Láthatatlan volt, de arca amúgy is alig lett volna kivehető a csuklya árnyékától, amit mindig hordott. Pater Juliano, miután befejezte imáját, fejére húzta csuklyáját és valami furcsa módon hasonlatossá vált a zsoldoshoz.

• 4 •

400 évvel később, 1614. április 7-én, ugyancsak a spanyolországi Toledo városában meghalt Domenikosz Theotokopoulosz, ismertebb nevén El Greco, a különleges sorsú festő. A Santo Domingo el Antiguo-kolostor altemplomában helyezték örök nyugalomra. Állítólag néhány év múlva koporsóját egy másik templomba szállították, amelyet később leromboltak, így csontjainak nyoma veszett. Első toledo-i munkája a kolostor templomának főoltára, melynek felső képén, a halott Krisztus lábai alatt figyelemre méltó portrék tűnnek fel.

Hood idővadász olykor ellátogat ide és figyelmesen tanulmányozza a képet. Bizonyára érdekes információkkal tudna szolgálni a Görög halálának pontos részleteiről és arról a bizarr élményről, amivel csak ebben az egy esetben találkozott furcsa munkája során: a festő hosszas betegség után halt meg, távozásának utolsó pillanatában kinyitotta szemét és tekintete összeakadt az elvileg láthatatlan Hoodéval. Nézték egymást megmagyarázhatatlan bizalommal, valami módon összekapcsolódtak az időtlenség hullámain. A géniusz — földi életében utoljára — elmosolyodott, majd néhány szót suttogott görögül. A sokat megélt vadász megborzongott és érezte, hogy ezek a szavak különös jelentőséggel bírnak majd az emberiség zaklatott történetében.

• 5 •

...hanem mi? A válasz lassan elősejlett.

Rob azon gondolkozott, hogy miért pont ezt a Poe novellát élte át. Már tisztában volt azzal, hogy egy pszichomixer székben ül valahol — nem is sejtette, hogy nem messze tőle egy középkori mór utazó sokkal komolyabb kérdéseket fog hamarosan feltenni — és egy öngerjesztő, rekurzív élménysokkot élt át. Még nem ébredt fel az igazi valóságban, az átmeneti fázisban lehetett.

Miért Poe?

Tizenévesen olvasva elég nagyot ütött rajta, még most is érzi a régi könyv olcsó, nagy fatartalmú, sárgult papírjának fanyar illatát. Külön engedély kellett, hogy a könyvmúzeum antik darabjait kezébe vehesse. Alig voltak néhányan, akik ilyesmire vetemedtek. — Könyv? Micsoda ostobaság! — káráltak a többiek, de sosem tudták meg, hogy az a bizonyos fanyarkás papírillat összekacsintva a nyomdafesték émelyítőbb szagával maga volt a parfümbe zárt idő. Nem adta volna semmiért azokat az éveket. Több ezer lapon maradtak rajta ujjlenyomatai, egykor majd bizonyítván, hogy Rob Berenger igenis létezett.

A kibernetikus kimerülten elájult és — fokozatosan szétmálló tudattal — lassan, de biztosan mégis a valóság felé szivárgott.

• 6 •

Ugyanekkor — 2014. áprilisában, 800 évvel azután, hogy négy patkó talán végzetes irányba sodorta a gyanútlan emberi történelmet — Irina Berenger, Rob Berenger extravagáns húga, esztelen tempóban hajtott Detroitból az Ohio-beli Toledo városa felé a 75-ös főúton. Az öregecske Dodge nyüszített félelmében, de a finom női lábfej a kopott Converse-ben kíméletlen volt. A karcsú, formás vádli most inkább tűnt bosszúszomjas fegyvernek mint férfikábító ördögi szerkezetnek. A négy patkót ebben az esetben négy gumiabroncs helyettesítette, de hatásuk a jövőre nézve lehet, hogy nem kevésbé volt jelentős. A másik ülésen a Toledo Free Press legfrissebb száma hevert, címoldalán egy kétkolumnás cikk fotóval és titokzatos főcímmel.

A Dodge vágtája kevésbé volt elegáns mint az arab telivéré, a tornacipő is elmaradt a sarkantyú mögött, azonban Irina Berenger törékeny, formás alakja szépen metszett arcélével, villógó szemeivel és padlizsánlilára festett hajával kimondottan megkapóan festett volna a sudár, elegáns, tökéletes öltözetű arab utazó mellett.

• 7 •

Greenwich-i idő szerint pontban déli 12-kor az Ohio-beli Toledo-ban egy pillangó csapkodni kezd a szárnyaival.

Rob Berenger tudatának felszínére bukkan.

Húga, Irina a csapzott Dodge-dzsal épp elhagyja a Sterling State Parkot.

Az immár időutazó mór szeme kinyílik, de szerencsére az üvegeken táncoló víziónak nyoma sincs.

Budapesten Tötthösy Márk régiségkereskedő Máté nevű fia titokban elkezdi nézni a Fülke című filmet, amelyben a fiú első szerelme, Katie Holmes színésznő is játszik, aki az Ohio-beli Toledo-ban született 1978. december 18-án. Azon a napon avatták idővadásszá Hood néven Jason Berengert, Rob és Irina apját.

• 8 •

— innen folytatjuk —

A bejegyzés trackback címe: